Az önmagába visszatérően végtelen multiverzum világai között, attól függően, hol helyezkednek el, vannak varázsosabbak (defelé) és varázstalanabbak (nefelé). A mágusok feladata, hogy valamennyit lehetőleg defelé irányba tereljék. Egyes világokon nyíltan tevékenykedhetnek, másokon csak titokban. Az, amit mi Földként ismerünk, az utóbbi kategóriába tartozik.
Rupertnek, a zöldfülű mágusnak – aki mellesleg, polgári foglalkozását tekintve programozó, tehát kötetlen munkaidőben dolgozik a mi világunkban – hirtelen két sürgős munka szakad a nyakába. Egyrészt, mivel idős mentora meghal, neki kell megtalálni az utódját. Igaz, kap egy listát a lehetséges jelöltekről, de egyiknek sem sikerül a nyomára bukkannia, mintha menekülnének előle. Másrészt, mivel valaki egy elegáns mozdulattal a levegőbe röpítette a multiverzum középpontjában található Koryfón Birodalom teljes uralkodócsaládját, a túlélő vezetőség a fiatal varázslót kéri fel arra, hogy legalább egyet kerítsen elő a rejtett helyen nevelkedő trónörökösök közül, mielőtt még kitörne az anarchia az elcsászártalanodott világokon – ami pedig az egész multiverzumra hatással lenne.
Rupert minden tőle telhetőt megtesz a trónutódlás ügyében, kevés sikerrel. Közben a mágusjelöltek utáni szaladgálást is elunja, és inkább megpróbálja őket egy helyre vonzani, ennek érdekében eltéríti a sorsvonalaikat. A kiválasztott hely olyan, ahol a varázslat nem kelt feltűnést: egy SF-fantasy találkozó helyszíne. A Hotel Babilon ugyanakkor az energiavonalak csomópontjában áll, és ha ott valaki babrál az erőkkel, annak komoly következményei lehetnek.
Persze merénylők is megjelennek, és minden lehető módon megnehezítik Rupert munkáját. Végül elkerülhetetlenné válik az összecsapás a jók és a gonoszok között…
A World Fantasy-életműdíjas Diana Wynne Jones, akit hazánkban leginkább A vándorló palota című regényének animeváltozata alapján ismerhetnek, a fantasy zsáner avatott ismerője. Nem véletlen tehát, hogy újabb sorozatának nyitókötetében kacagtató görbe tükröt állít mind az írótársak, mind az olvasók elé.
A kötetről ajánló olvasható: www.ekultura.hu
Anatole France: A Pingvinek Szigete
Ki ne hallotta volna Anatole France nevét? Azonban az, hogy hallottunk róla, nem jelenti azt, hogy ismerjük is. A sokoldalú művész nemcsak író és költő, de kritikus és akadémikus is. Franciaországban úgy tekintenek rá, mint a „harmadik köztársaság” egyik nagy irodalmi kritikusára, kora élő lelkiismeretére, aki már a 20. század elején mélyen elkötelezte magát szociális és politikai ügyek mellett.
Eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault Párizsban született 1844-ben, és Saint-Cyr-sur-Loire-ban hunyt el 1924-ben, 80 esztendős korában. Nem sokkal halála előtt, 1921-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el munkásságát.
Kevésbé ismert, de Anatole France életének magyar vonatkozása is van: az I. világháború előtti titkárnője az író és festőművész Márkus Ottilia volt, aki később több visszaemlékezést tett közzé a nagy íróról.
A XIX. század egyik legnagyobb politikai válságát okozó Dreyfus-ügyben az addig politikát kerülő, mélyen humanista Anatole France-ban is felébredt a felelősségtudat és Émile Zola oldalára állt: aláírta az antiszemita per felülvizsgálatát követelő petíciót. A sajtóban és a népgyűléseken is kiállt Dreyfus és Zola mellett, és miután Zolától visszavonták becsületrendbeli tagságát, France is visszaadta saját tiszti fokozatát. Ez idő tájt került kapcsolatba a szocialistákkal, alapító tagja lett az Emberi Jogok Ligájának. A Dreyfus-per parafrázisáként írta egyik legfontosabb művét, A pingvinek szigete című regényét, amelyben rengeteg közvetlen utalással és maró gúnnyal állította pellengérre a francia államgépezet (kiváltképpen a hadsereg és a igazságszolgáltatás) működését.